Miben mérhető a siker?

 

Mindenkinek nagy tervei vannak a gimiben, én sem voltam más. Tanultam angolul, németül, japánul, versenyekre jártam, Amerikában cserediák voltam. Nem apróztam el az álmaimat: nagykövet akartam lenni, de legalábbis az ENSz-ben terveztem dolgozni, amolyan Amal Clooney-ként.

soler5.jpg

Most így, a huszadik érettségi találkozón túl, háromgyerekes családanyaként, úgy tűnik, nagyon leadtam az álmaimból, beletörődtem a mindennapok taposómalmába, a taknyos orrocskákba, pelenkás popókba, házi feladatokba, délutáni mindenféle körökbe. De mi van akkor, ha én, az akkori  szép reményekkel teli, fényes jövő előtt álló fiatal, most ezt nem csalódásként, megalkuvásként fogja fel?

successful-businesswomaned-e1459795221933.jpg

El kellett fogadnom pár dolgot.

  • Én bizony már nem leszek nagykövet, de még egy egyszerű diplomata sem.
  • Sikeres üzletasszony sem válik belőlem valószínűleg.
  • Nem fogok Afrikába utazni és ott iskolát építeni a gyerekeknek.
  • Modell sem lesz belőlem, de még csak modell alakom sem fürdőruhában.
  • Sem újságíró, műfordító vagy színházi rendező.
  • Én elsősorban anya vagyok.

Lehet, hogy a temetésemen majd nem fognak semmiféle nagy dolgokat mondani rólam, a világ majd nem fogja hiányolni, ha már nem leszek, de remélem, cserébe én jelentem egy ideig a gyerekeimnek a világot.

64a7a8f21946b84419291e024eebf6f6.jpg

 

Eltelt egy kis idő, mire ezt így magamban elrendeztem. Elfogadtam, hogy ez így van, ez így van jól. Más dolgok élveznek prioritást az életemben jeleneg.  Most inkább úgy mondanám, hogy én vagyok a családi menedzser, akinek a kezében összefutnak a szálak. Minden út hozzám vezet. Én szervezem a logisztikát - vagy beosztom a nagyszülőket, vagy magam oldom meg. Fodrász, fogorvos, különóra, könyvtár, szülinapi zsúrok? Én tartom őket számon. Főzök. A férjem így hazajár ebédelni, a gyerekeket is minden nap friss, meleg étel várja, amit nem a délutáni rohanásban készítek el. A ház relatíve tiszta. Azt azért nem mondhatnám, hogy mindeközben megtanultam élvezni a házimunkát, mert ez nincs így. A takarítást változatlanul utálom, de most azért néha előfordul, hogy utolérem magam a vasalással. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nagymamák nagyon sokat segítenek.)

Mindezért cserébe mindig ott vagyok a gyerkeim életében, amikor szükség van rám, és mindezt a munkámmal való egyeztetés, főnöknek való stresszes magyarázkodás és bűntudat nélkül tehetem. Ha orvoshoz kell menni (ami lássuk be, három tíz éven aluli gyereknél elég gyakran előfordul), én viszem őket. Én hallok először a győztes gólokról és gólpasszokról, a sikerült és nem sikerült dolgozatokról, a vicces barátokról, fájós bibikről, kihúzott fogakról. Szervezem a szülinapi bulijaikat és ottalvásokat. Élvezem a társaságukat, a nyári szünetnek velük együtt tudok örülni. Hétéves fiam meg is jegyezte egyszer: Anyu, OLYAN jó, hogy te mindig itthon vagy!

happy-mother-and-children-playing-outside.jpg

Persze azért nem minden ilyen rózsaszín mindig.  Néha ordibálok a gyerekekkel, néha rámtör a bezártságérzés, néha elborítanak a mosatlan ruhahalmok. A legrosszabb része talán az anyagi függetlenség elvesztése.

De mindent egybevetve, én sikeres embernek tartom magam. Kiegyensúlyozott gyerekeket nevelek. Mindent megadok nekik, amit magam is fontosnak tartok - szeretetet, odafigyelést, törődést, és amiből még így is kevés van: időt. Ha pedig már nem fognak ennyire intenzíven igényelni, újra feltalálom magamat. Ki tudja, lehet hogy majd egyszer mégis meghódítom az ENSz-t.

Címkék: siker, ENSz