Szily László Beírás című könyvének alcíme Iskolai túlélőkalauz apáknak. Szerintem kevés apa olvas szívesen iskolákról, gyereknevelésről könyveket, az inkább az anyák műfaja. Ők szoktak ezeken a dolgokon agyalni, a férfiak általában lazán legyintenek a témval kapcsolatban. Pedig ez a könyv jó. Vicces. Hangosan lehet röhögni rajta. Két okból is: mert annyira úgy van az életben, ahogy a könyvben leírták, meg hát az író stílusán is.

Ha már a stílusnál tartok, akkor azt azért el kell mondanom, hogy finomabb lelkűek bele se kezdjenek, mert nem mindenki gyomra veszi be ezt a fajta szöveget. Nem buta vagy primitív, de semmi esetre sem olyan szöveg, amilyennel mondjuk új ismerősöket szeretnének elkápráztatni.

De nekem ez a stílus bejött, az itt-ott előbukkanó "fing" meg "dugás" meg "szar" engem nem borított ki, annál jobban tetszett viszont, amikor humorosakat mondott, főleg olyankor, amikor nem számítottam rá.

A könyv egy apateszttel indít, amiben mindenki letesztelheti magát, neki való-e a könyv. Terémészetesen  igen. Akiknek még nincs gyereke, annak azért, hogy röhöghessen a többi szerencsétlen szülőn és még évekig boldog gyerektelen maradhasson, akinek már van, de még nem iskoláskorú, annak azért, hogy legalább valami halvány elképzelése legyen róla, mi vár majd rá, akinek már van iskolás gyereke, annak azért, hogy némelyik fejezetnél kiégetten bólogasson, de közben kicsit megmelegedjen a szíve tája, hogy nem csak neki szar az életben.

Mint két iskolás gyerek anyja azt mondom, hogy az író, Szily László, nagyon is tudja, miről beszél.

Nagyjából két éve vettem ezt a könyvet, el is olvastam, de két évvel ezelőtt még csak kezdő voltam a témában  egy másodikossal és egy ovissal. Így sok minden a könyvből számomra is csak fikció volt. Most, hogy nagytakarításkor a kezembe akadt és az iskolakezdés alkalmából újra elovastam, jókat szórakoztam, de kicsit el is borzadtam. Pont úgy, ahogy az első fejezetben írják. Bólogattam, bizony-bizony, így van ez.  Hiába mosolyogtam akkoriban, hogy "Dehogyis, velünk ilyesmi nem fog megtörténni". De bizony hogy igen.

A könyv külön fejezetekben foglalkozik az iskolával kapcsolatos dolgokkal, mint pl. beíratás, osztálykirándulás, tanárok, szülői értekezlet, lecke, tanárok, különórák.

Idézek egy nagyon elevenbe vágót a különórákkal kapcsolatban:

"Nyomorult gyerekeket annyira befogja a magyar iskolarendszer, hogy nyugodtan számolhatsz azzal, hogy azokon  a napokon, amikor bármilyen különórája vagy edzése van délután, annyi szabadideje sem lesz, hogy lejátsszon veled egy parti kő-papír-ollót. A délután közepén érkeznek haza a suliból, ha ehhez hozzáadod az egyórás edzés összesen másfél-két óráját, plusz azt a másfél-kettőt, amit tanulással és leckeírással kell töltenie, már el is jött a lefekvés ideje."

És milyen igaza van! Pedig amikor a nagyobbik gyerekem iskolába ment, akkor teljesen határozottam kijelentettem, hogy SEMMIFÉLE különórára nem fog járni. De hát kezdett görbülni a háta, így lett egy gyógytorna. Ehhez másodikban kitalálta, hogy karatéra szeretne járni. Hát járjon, az sport, mozogni kell, ő akarja. Meg a rajziskola, amit az elején azért bevallom, hogy én nyomtam, de csak mert láttam, mennyire imád rajzolni, és igazam is volt, mert mára az a tragédia, ha elmarad a rajz. Na ebből a semmiből lett harmadikra maga a pokol. A heti 2 óra karateedzéshez és a rajziskolához lett még 2 foci és 2 angol is.

Szily ezt így írja: "A helyes - és a gyerek érdekeit szem előtt tartó - viselkedés az első osztály elején az, hogy bármilyen hasonló felvetésre kidagadó nyaki erekkel üvölts egy tajtékzó NEM-et: Így pár héten belül csak 3 délutáni órára fog járni 6-8 helyett, hiszen

ha nem akarjuk, tyúkmellű közmunkás legyen belőle, akkor nyelvet tanulni meg sportolni úgyis kell neki, egyfajta kézműves foglalkozás meg alap, különben beleszorul a kreativitás, amitől akkorára nő a feje, mint a szomszédék nápolyi masztiffjának."

Szóval megmondta előre.

Szily hozzáállása is nagyon tetszik. Nem azt tanácsolja az apáknak, hogy húzzák ki magukat a dologból, hanem igenis, a részvételre buzdítja őket, hogy használjíák ki a lehetőséget, ha már úgy is kötelező a dolog. "Az iskola, tök komolyan mondom, a maga módján igen vicces hely, főleg így másodjára, felnőttként."

Úgyhogy, kezdődik az iskola, tessék csak beszerezni a könyvet, felkészülni! Hátha... megúszunk pár dolgot.

Megint Szilyvel szólva: "Jó rettegést és vidám túlélést mindnekinek!"

Sose vágytam Norvégiába. Hiába gyönyörű ott a természet, hiába csodálatosak a fjordok, Norvégiában hideg van, még nyáron is, nemhogy más évszakban. Ráadásul az eső is folyton esik. Aztán úgy hozta az élet, hogy egy hosszú hétvégét Trondheimban és a környékén töltöttem, ráadásul önként és az én kezdeményezésemből. Természetesen hideg volt, 12 fok (augusztusban!), esett az eső (amin ne csodálkozzunk, ha ott az év 365 napjából 290 napon így van), mégis jó volt. Visszamennék!

Egyik legkedvesebb része az utazásaimnak a reptérről az út a hotelig, mert akkor még friss szemmel nézem a tájat. Csodálatos volt az út jobb oldalán látni a tengert, partján a gabonamezőt (ami augusztus végén még nem volt learatva), az út másik felén a hatalmas, zöld hegyeket, és mindenhol a tipikus, piros skandináv házakat.

Trondheimban volt a főhadiszállásunk, aminek a környékén található hegyvidéket Trollheimen-nek, azaz Trollok hazájának hívják. Trollokkal mindenhol találkozni, nemcsak a szuvenírboltokban (mert hát természetesen trollt kell, mint szuvenírt hazavinni a norvég mintás pulcsi mellé), de egy kis városka főterén is találtunk trollszobrot.

A másik dolog, ami nagyon tetszett, az a rénszarvasok átkelésére figyelmeztető tábla volt. Ilyenből is láttunk többet.

Maga Trondheim városa hangulatos, nem túl nagy, egy napot eltölteni ott éppen elég. Az ember megnézi a folyó menti színes házikókat, sétál az óvárosban, kimegy a kikötőbe, klasszikus városnézős, csavargós dolog. De láttunk ott olyasmit is, amilyet még sehol és soha - biciklifelvonót. Egy meredek dombra húzta fel a biciklistákat. A lábukat be kellett akasztani a felvonó végén, a másik láb a biciklin. A támaszkodó lábat előrenyomta egy ékszerű valami, így haladt az utas. A beállításoknál pedig be lehetett állítani a gyorsaságot, két változat volt: tanuló és profi.

Vissza a klasszikus csavargáshoz. Azért ezt a képet megmutatom:

A városban nagyon ötletesen ötvözték a régi és új épületeket. A régi házakból álló utcácska egyik feléhez modern fém- és üvegkonstrukciót illesztettek, és kész is a hangulatos bevásárlóközpont.

Ami a piszkos anyagiakat illeti, Norvégia ELKÉPESZTŐEN DRÁGA. Nemhogy bálna vagy rénszarvashúst nem kóstoltunk (mondjuk ezeket ha olcsók lettek volna se hiszem, hogy jó szívvel megkóstoltam volna), még az egyszerűbb éttermek is túl drágának tűntek. Egy burger- és taco étteremben ketten egy szerény vacsora után 55 eurót fizettünk. Egy presszókávé 3 eurón felül kerül. De amit nagyon pozitívan értékeltem, az az volt, hogy MINDENHOL tudtunk kártyával fizetni. Annyira mindenhol, hogy norvég koronát nem is váltottunk.

Végül mutatok pár képet a tájról:

Amikor az első gyereknél a férjem javasolta, hogy menjünk repülővel kirándulni, úgy néztem rá, mint egy gyengeelméjűre. Aztán elmagyaráztam neki, hogy mivel a babakocsira, kiskádra, egy halom játékra, pelenkára, ruhára, vízforralóra, stb. OKVETLEN szükségem van, amíg a gyerek(ek) meg nem nő(nek), más nem is jöhet számításba, mint autós kirándulás. És ha autót szeretne venni, csak olyat vehet, aminek a csomagtartója akkora, hogy legalább négy hulla beleférjen, az a méret elég lesz nekem is.

Ehhez képest a harmadik gyerekre egészen belazultam. Meghívtak minket Amerikába, és a férjem (ismerve a hozzáállásomat) óvatosan megkérdezte, mi a véleményem. Én pedig, igaz, akkor még terhesen, de azt mondtam, hogy hajrá, elvégre a nagyok már elég nagyok, hogy bírják a gyűrődést, a kicsi pedig még eléggé pici lesz arra, hogy vele se legyen gond.

És tényleg, egy egyéves gyerekkel, babakocsival, neki lehet vágni a világnak. Sőt, lehet élvezni is.

A repüléstől féltem a legjobban. Nem magától az úttól, hanem attól, hogy fogja bírni a pici. Mindenkitől, aki nálam tapasztaltabb volt a témában, tanácsot kértem. Az egyik legfontosabb tanács az volt, hogy okvetlen kérjek a repülőtársaságtól bassinet-et, ami valójában egy mózeskosár, amiben a gyerek kényelmesen alhat. Kértünk, kaptunk is, de teljesen szívás volt, mert maga a bassinet ingyenes, viszont a helyért, ahová leteszik fizetni kell, méghozzá ülésenként 25 eurót. Az utazási irodában megkérdezték, hogy kérem-e mind a négyünk számára a spéci helyet, vagy elég lesz csak nekem, de akkor a többbiek valahol máshol fognak ülni a gépen. Hát kértem, azért 9 órát nem akartam egyedül, társaság nélkül utazni, de így aztán 200 eurónkba fájt a buli, mivel a visszaútra is ugyanúgy meg kellett fizetni. Na mindegy, valahogy napirendre tértünk felette, ugye mégis, nem akarhatjuk a kicsitől, hogy egész úton ne aludhasson rendesen, főleg, hogy csak maximum 3 órát bír ébren szegény. Hát, szegény kis fáradt baba, amint felszállt a gép, elaludt, de akárhányszor csak megközelítette  a feneke a bassinet alját, úgy visított, mint akit nyúznak. A negyedik próbálkozás után feladtam, aludt a kezemben, a kezem zsibbadt, mozdulni alig mertem, nehogy felébredjen, a bassinetbe pedig beleraktuk a takarókat, párnákat, sálakat, játékokat, ezt-azt. De végül is annyira nem jártunk rosszul, mert ezt a mózeskosarat mindig a legelső sorba teszik, és ott jóval több a hely, még fel is lehet állni.

A második para a kaja volt. Amerika jó messze van, reggel 6-kor indult a repülőgép, tehát mi éjjel 2-kor indultunk otthonról, hogy időben odaérjünk és két órával indulás előtt a reptéren legyünk. Ehhez hozzáadjuk a repülőutat, na annyit gyerek evés nélkül nem bír ki. Felnőtt se nagyon. Ráadásul még csak pépeset eszik, abból is kizárólag házit. Anyukám hetekkel előtte kezdte a babakaja készítését, megfőzte, befőzte, letesztelte, Lili megeszi-e. Megette. Hurrá! Vihetek neki kaját, csak engedjék fel a repülőre. Az utazási irodában azt mondták, minden legyen 100 mililiterenként csomagolva, és számoljak azzal, hogy mindent meg fog kelleni kóstolnom. Hát kellemesen meglepődtem, mert egyáltalán nem problémáztak, teljesen természetesen felengedték az ennivalót és a babavizet a gépre. Nem kellett megkóstolni, kinyitni semmit sem.

A másik kellemes meglepetés az volt, hogy BÁRHOL, ahol sorakoztunk és megláttak babakocsival, rögtön előrevittek. Sehol sem kellet várakoznunk. A gépre is az elsők között szállítottak fel. Mindenhol. Budapesten, Frankfurtban, New Yorkban, Zürichben.

A nyolc és fél órás út elég jól eltelt. A kicsit fel- és leszálláskor szoptattam, hogy ne fájjon a füle (meg a hazaúton tulajdonképpen egész éjjel), a nagyok pedig jól elszórakoztatták magukat. Néztek filmet, játszottak videojátékokat. Végül is teljesen feleslegesen csomagoltam be a PSP-t, elő se vették, a repülőgép kínálata érdekesebb volt. Lilinek is vittem egy koffernyi holmit - (több) váltás ruhát, hordozót, játékokat, pelenkát, takarót, kekszet, a nagy része ennek is felesleges volt. Amikor nem aludt, akkor legszívesebben az ülések között sétálgatott, ismerkedett az utasokkal. Az út végére a mi szekciónkban már mindenki a nevén szólította.

Miután megérkeztünk New Yorkba, rendesen fellélegeztem, hogy: "Na ezt túléltük", és milyen jól, most már a könnyebbik része következik. De arra nem számítottam, hogy sehol se találok babavizet, és babaételt kapni sem egyszerű. Supermarketben nem találtam, végül egy gyógyszertárban sikerült beszerezni, és az én kényes gyerekemnek valót kiválasztani szintén nem volt egyszerű. Sem olcsó, tegyem hozzá, mert egy kis tasak gyümölcspürét kb. két dollárért vesztegettek. Mivel babavizet TÉNYLEG nem találtam sehol, ezért kénytelen voltam Eviannal itatni őt. Jobb nem jutott az eszembe. Hogy attól-e vagy nem, nem tudom, de lényeg a lényeg, hogy hasmenése lett. Ez volt a következő dolog, amire nem készültem. Vittem én mindenféle gyógyszert, antibiotikumot, lázcsillapítót, hasmenés ellenit is, de nagyoknak. A kicsinek legfeljebb veszek, van ott is patika, igaz? Hja, de amikor kértem probiotikumot egyévesnek, akkor rám néztek, és mondták, hogy olyat itt csak orvos írhat elő ilyen kisgyereknek. Hiába könyörögtem, nem adtak. Végül találtam valamilyen hasfájás ellni cseppeket babáknak, ami szintén tartalmazott probiotikumot, gondoltam, segít az is, hát megvettem. A fizetésnél majdnem elájultam, mert azok a cseppek (egész pici üveg) 38 dolláromba került.

Más különleges dolog nem akadt. A pelenka jóval drágább, mint itt, legközelebb (ha lesz legközelebb), akkor inkább csomagolok az egész időre.

Szóval leteszteltük a nagy utat a kicsivel, és vállalható a dolog, még különösebb kalandvágyó természet se kell hozzá. Kétéves korig adnak nagyon baráti áron repülőjegyet gyereknek, mert addig ölben ül, azt még okvetlen kihasználjuk.

Nyáron felköltöztettük a fiúkat a padlásra. Már rég szó volt róla, hogy ha nagyok lesznek, ott lesz a szobájuk, de most, hogy Lili elkezdett mászni, muszáj volt meglépni a dolgot. Veszélybe kerültek a Legók, meg a fiúk élete is, ha Lili a padlón talál valami mütyür játékot és megeszi. Mert MINDENT megeszik (a kaján kívül persze, de ez egy más sztori).

Szóval a kezdeti izgalmas dolgok után, hogy milyen színű legyen a fal, milyen új bútort kapjanak, legyen-e poszter vagy  inkább tapéta a falon, jött a feketeleves. A szobát ki is kell takarítani. Az új szoba nem csak kiváltság, hanem felelősség is (jött a nevelés). Meg kell tanulni rendben tartani. A lenti szobájukat is ők tartották rendben, de az olyan pici és olyan túlzsúfolt volt játékokkal, hogy ott már képtelenség volt jóformán létezni is, így ez most egészen más dimenziót jelentett.

Mivel az én gyerekeimnek ha csak annyit mondok, hogy töröljétek le a port, rakodjatok el és mossátok fel a szobátokat, az túlságosan tág fogalom, ezért módszeresen mentem rá a dologra.

Első hétvége: "Gyere ide, megmutatom hogy kell. Gyere, állj mögém és nézd." Kb. ötpercenként ezt ismételgettem. "Nézd! Figyeld, így csinálom." És persze lelkesen soroltam, mit, hogyan, miért csinálok, a gyerek meg unott képpel állt mögöttem, bámészkodott mindenfelé, de azért kibírta azt a kb.15-20 percet, míg kitakarítottam a szobáját.

Második hétvége: "Múlt héten végignézted a takarítást, most te fogod csinálni. Én mondom, te csinálod. Abban a sorrendben, ahogy mondom." Sorba vettem mindent. Ablakpárkány, íróasztal, legóspolc, komód, stb. A felmosásnál is jöttek a pontos instrukciók: "Így csavard ki a rongyot! Innen kezdd!" Kész is lett, kb. 30 perc alatt.

Harmadik hétvége: Ugyanez elölről, most már kevesebb szóbeli segítséggel, itt-ott még emlékeztek is, hogy mi mindent is kell letakarítani.

Negyedik hétvége: A szoba már egész jól ment, már épp kezdtek megbékélni sanyarú sorsukkal, hogy nekik most már mindig ennyi sok dolguk lesz, amikor borzasztó rossz hírt kellett közölnöm velük: elészült a saját fürdőszobájuk, lehet használni, de takarítani is kell. Katasztrófa.

Kezdődött az egész elölről: előtakarítás, takarítás segítséggel, takarítás instrukciókkal. Ez tovább tartott, mert egyik héten az egyik fiú, másik héten a másik a "fürdőszobás". Ráment az egész nyári szünet a takarítóprogramra. Szeptember vége. van és még mindig nem békéltek meg a dologgal. Ha bejelentem nekik, hogy a szobát és a fürdőszobát ki kell takarítani, depibe zuhannak, de minimum az egész napjukat elrontom már csak az említésével is. Még mindig tartunk ellenőrzött takarításokat, főleg a nagyobbik hajlamos ellazsálni a dolgokat, de határozottan haladunk.

Nem baj, az eredmény a lényeg. A takarítás napján a szoba elfogadható állapotba kerül. Persze előfordul, hogy ellógják, tehát ellenőrizni muszáj, méghozzá alaposan. Volt már olyan is, hogy az egészet elölről kezdhették, nem vettem át a szobát, olyan munkát adtak le, de hát ilyen az élet. Csak rájönnek, hogy jobb elsőre mindent rendesen megcsinálni.

A Harvard Business School és az University of British Columbia egyik új tanulmánya szerint a pénz igenis boldogít, HA arra használjuk, hogy időt nyerjünk általa. És ez így nemcsak egy személyt tesz boldoggá, hanem egyben az egész család számára előnyös.

A tanulmány szerint az "idő vásárlása" elégedettebbé teszi az embereket, mint ha anyagi jellegű dolgokat vennének.

Más szóval: Ha megfizetjük a ház körüli munkákat, attól boldogabbak leszünk, mint ha bármi mást vennénk magunknak a plázában.

Azok az emberek, akiknek takarítónőjük van, vagy megfizetnek valakit (pl. a szomszéd gyereket), hogy lenyírja a füvet lustának gondolhatják magukat (vagy a környezetük látja őket lustának), mondja a tanulmány vezetője Ashley Williams, a Harvard Business School tanársegédje, de a kutatás eredményei egyértelműen azt mutatják, hogy több idő megszerzése hasonló boldogságérzetet okoz, mint több pénz birtoklása.

A kutatás során több, mint  6000 embert megkérdeztek  az USA-ban, Dániában, Kanadában és Hollandiában, hogy költenek-e arra, hogy szabadidőt vásároljanak maguknak, és ha igen, mennyit havonta.

Azok, akik időspórolásra költöttek, nagyobb elégedettséget mutattak.

Ráadásul, a kutatók azt találták, hogy az alacsonyabb jövedelműek is hasonlóképpen profitálhatnak az időspórolásra költött pénzből.

A kutatás mellett 60 ember  részvételével a következő kísérletet is elvégezték: Költsön 40 dollárt időspórolásra egy hétvégén (pl. valakit fizessen meg, hogy lenyírja a füvet, kitakarítson, stb.) A következő hétvégén költsön 40 dollárt egy anyagi jellegű dologra, ( pl. egy üveg minőségi borra vagy új ruhára). Az időspórolást megvásárolt hétvégén az emberek elégedettebbek (boldogabbak) voltak.

"Habár a szabadidő megvásárlása felszabadít minket (részben) a mindennapok nyomása alól, kevés ember él a lehetőséggel, annak ellenére, hogy megengedhetnék maguknak"  mondja Elitabeth Dunn, az UBS professzora és a kutatás egyik vezetője.

Ez különösen ránk, anyákra igaz. (Nehéz pénzt fizetni valakinek azért, hogy megcsináljon valamit, amit elméletileg mi is meg tudnánk csinálni, főleg ha a nap 30 órából állna.)

Ha ez az út nem járható, van még egy módja a boldogságnak: Ha olyan dolgokra költünk, amik időt vagy pénzt spórolnak nekünk, az hosszú távon szintén hozzájárul az elégedettséghez. Például két kisgyerek, kutya és macska esetén a háztartásban egy jobb porszívó jelentősen lerövidíti a takarításra szánt időt. Egy szuper, gőzölős  felmosórendszer  sokkal drágább, mint egy egyszerű mop, de a takarítás gyorsabb és eredményesebb lesz.

Tehát, ha nem bírjuk eldönteni, hogy fizessünk-e meg takarítónőt, vagy vegyünk-e egy új dolgot a háztartásba, akkor csak rajta: Ilyen esetekben a pénz tényleg boldogít, esetleg még pár plusz perc alvást is szerezhetünk általa, ami végül is szintén maga a boldogság.

Egyszer csak eljön az az idő, amikor a sok játék mindent elborít.

Két kisfiú esetén van körülbelül egy köbméter legó, száz kisautó, nagyautó tízen felül, műanyag állatfigurából szintén száz körül, Holt Wheels autópályából legalább öt, legalább egy millió plüssállat, hogy a besorolhatatlan játékok sokaságáról, rajzokról, egyéb gyűjtött dologról  ne beszéljek. Eljött az az idő, amikor rohamot kapok, amint átlépem a gyerekszoba küszöbét. Ennyi cucc mellett lehetetlenség rendet tartani, a takarítás  a gyerekszobában tart a legtovább, külön lelkierő kell, hogy belefogjak. És ha sikerül is, a rend csak addig fenntartható, amíg a gyerekek újra el nem kezdenek játszani. Természetesen nem a rengeteg játék mindegyikével cserélve, váltogatva, hanem mindig ugyanazzal a pár darabbal. A régiektől pedig nem lehet megszabadulni, mert sajnálják őket, nem tudnak tőlük megválni, és ha belegondolunk, hogy mennyi pénzt költöttünk rájuk.... - inkább ne is gondoljunk bele...

Viszont a gyerekek még mindig gyerekek, továbbra is van születésnapjuk, névnapjuk, van karácsony, bizonyítványosztás. Ráadásul nemcsak  mi, szülők  akarjuk őket megajándékozni, hanem a nagyszülők (nagynénik, nagybácsik, keresztszülők) is, és ha lehet, akkor úgy, hogy a gyerekekek is örüljönek az ajándékoknak. (Még élénken él emlékeimben, amikor karácsonykor hároméves fiam inget és nadrágot talált az ajándéktáskában. Kivette, rápillantott, félredobta, aztán kereste a táskában az "igazi" ajándékot - ami nem volt ott.)

Ilyen esetekre ajánlom ezt a  (szerintem hasznos) ajádékötlet listát, aminek a szülő is örül, a gyerek is, és ha minden jól megy, az ajándék nem az ágy alatt henteregve fogja végezni.

1. Sportfelszerelés: biciklisisak, sísisak, síszemüveg, úszószemüveg, focicipő, focimez, balettcipő, karatéra kimonó.... Gyerekfüggő, mint minden neki szánt ajándék. Egy biztos, nemigen akad olyan gyerek, aki nem szeret mozogni, így biztosan találunk személyre szabottan tökéleteset. A másik jó dolog, hogy ezeket a dolgokat is ki tujdák nőni, így mindig jól jön az utánpótlás..

2. Hozzájárulás a gyerek nyári táborozásához. Nem kell kommentár. A tábor drága mulatság, a nyári szünet hosszú és barátok nélkül unalmas. Szülő is, gyerek is egyaránt örül egy jó tábornak.

3. Különórák finanszírozása/ hozzájárulás. NAGY segítség a szülőknek, különösen több aktív gyerek esetén.

4. Tanszerek: menő ceruzák, radírok, füzetek, vonalzók - mind-mind fogyó áru.

5. Közös élmény: Ígéret/kupon egy közösen megnézett cirkuszi előadásra, színházra, mozira, Halász Jutka/Alma együttes stb. koncertre,  közös fagyizásra, kirándulásra. Valószínűleg erre az ajándékra fog a legjobban emlékezni. Itt az érték nemcsak a rákötött pénzben van, hanem az együtt eltötött időben is. 

6. Könyvek. Mindig jól jönnek. Kisebb gyereknek felolvasással egybekötve.

7. Ruha - kedvenc mesefiguráival, focistájával, énekesével. Kislányokat biztosan jobban lázba hozza, de a kedvenc focicsapat mezének egy kisfiú is nagyon fog örülni.

Amikor az esti altatás elhúzódik, amikor fél hétkor indultam fürdetni és este kilenckor még nem jöttem ki a hálóból, amikor arra vágyok, hogy reggel tovább alhassak, hogy hétvégén végre ne kelljen hatkor kelni az át nem aludt éjszakák után, amikor este jó lenne megnézni végre egy filmet, vagy kimenni egy kicsit a városba, vagy többet lenni a nagyokkal. Amikor jönnek a fogacskák és ordít a picur, nem eszik, nem alszik, a lakás indul, a hajam mosatlan, a ruhám leköpködve. Amikor elegem van az egészből és egy dolog érdekel, hogy mikor lesz már ennek vége, mikor lesz már végre jobb, könnyebb, egyszerűbb, akkor emlékeznem kéne arra, hogy minden elmúlik. Túlságosan gyorsan. És nem fogok emlékezni a legszebb dolgokra.

Icipici dolgokról beszélek, apró örömökről. A semmi máshoz nem fogható babaillatról. Amiben keveredik a babamosópor, pospikém, testápoló, pisi, a szoptatott babák édeskés kakaillata. Az én babám illatáról. Akkor is ott van az illat a hálószobában, amikor ő nincs ott.

A picike kezecskéiről. Ahogy mindent csapkod. Ahogy szoptatás közben matat, ahogy a kicsi nyálas ujjacskájával megsimgatja az arcomat, közben rámnéz azzal a csodáló tekintetével és rám mosolyog azzal a fogatlan szájával. 

Amikor már tud menni, a pici lábacskáival ahogy fut és hallom reggel az ágyban, hogy felébredt - tap-tap-tap-tap-tap - tappognak a kis meztelen talpacskák a padlón, mert mindehnová csakis futva lehet közlekedni.

A szeretgetésről, a dögönyözésről. Amit lehet a nagyobbakkal is, és ők is élvezik, de a pici olyan kompakt, nem lógnak messze a végtagjai, és ha örömében tiszta erőből sivalkodik is, akkor sem szólok, hogy halkabban.

A kacagásáról. A leggyönyörűbb hangról a világon. Amiért szívesen bohóckodok még tovább, csak hogy tovább halljam. És örülök, hogy én lehetek a kacagás forrása.

Ahogy minden jónak a forrása én lehetek. Amikor még elég a boldogsághoz, hogy felveszem. Csak a kezemben akar lenni. Miért is akarom őt letenni?

Harmadszorra történik meg mindez a csoda, mégis minden egyes alkalommal úgy csodálkozok rá, mintha először történne meg mindez. Most már kérem, ne múljon el, ne tűnjön el, maradjon meg  örökké. Emlékezzek mindenre pici korából.

Mindenkinek nagy tervei vannak a gimiben, én sem voltam más. Tanultam angolul, németül, japánul, versenyekre jártam, Amerikában cserediák voltam. Nem apróztam el az álmaimat: nagykövet akartam lenni, de legalábbis az ENSz-ben terveztem dolgozni, amolyan Amal Clooney-ként.

Most így, a huszadik érettségi találkozón túl, háromgyerekes családanyaként, úgy tűnik, nagyon leadtam az álmaimból, beletörődtem a mindennapok taposómalmába, a taknyos orrocskákba, pelenkás popókba, házi feladatokba, délutáni mindenféle körökbe. De mi van akkor, ha én, az akkori  szép reményekkel teli, fényes jövő előtt álló fiatal, most ezt nem csalódásként, megalkuvásként fogja fel?

El kellett fogadnom pár dolgot.

• Én bizony már nem leszek nagykövet, de még egy egyszerű diplomata sem.
• Sikeres üzletasszony sem válik belőlem valószínűleg.
• Nem fogok Afrikába utazni és ott iskolát építeni a gyerekeknek.
• Modell sem lesz belőlem, de még csak modell alakom sem fürdőruhában.
• Sem újságíró, műfordító vagy színházi rendező.
• Én elsősorban anya vagyok.

Lehet, hogy a temetésemen majd nem fognak semmiféle nagy dolgokat mondani rólam, a világ majd nem fogja hiányolni, ha már nem leszek, de remélem, cserébe én jelentem egy ideig a gyerekeimnek a világot.

Eltelt egy kis idő, mire ezt így magamban elrendeztem. Elfogadtam, hogy ez így van, ez így van jól. Más dolgok élveznek prioritást az életemben jeleneg.  Most inkább úgy mondanám, hogy én vagyok a családi menedzser, akinek a kezében összefutnak a szálak. Minden út hozzám vezet. Én szervezem a logisztikát - vagy beosztom a nagyszülőket, vagy magam oldom meg. Fodrász, fogorvos, különóra, könyvtár, szülinapi zsúrok? Én tartom őket számon. Főzök. A férjem így hazajár ebédelni, a gyerekeket is minden nap friss, meleg étel várja, amit nem a délutáni rohanásban készítek el. A ház relatíve tiszta. Azt azért nem mondhatnám, hogy mindeközben megtanultam élvezni a házimunkát, mert ez nincs így. A takarítást változatlanul utálom, de most azért néha előfordul, hogy utolérem magam a vasalással. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nagymamák nagyon sokat segítenek.)

Mindezért cserébe mindig ott vagyok a gyerkeim életében, amikor szükség van rám, és mindezt a munkámmal való egyeztetés, főnöknek való stresszes magyarázkodás és bűntudat nélkül tehetem. Ha orvoshoz kell menni (ami lássuk be, három tíz éven aluli gyereknél elég gyakran előfordul), én viszem őket. Én hallok először a győztes gólokról és gólpasszokról, a sikerült és nem sikerült dolgozatokról, a vicces barátokról, fájós bibikről, kihúzott fogakról. Szervezem a szülinapi bulijaikat és ottalvásokat. Élvezem a társaságukat, a nyári szünetnek velük együtt tudok örülni. Hétéves fiam meg is jegyezte egyszer: Anyu, OLYAN jó, hogy te mindig itthon vagy!

Persze azért nem minden ilyen rózsaszín mindig.  Néha ordibálok a gyerekekkel, néha rámtör a bezártságérzés, néha elborítanak a mosatlan ruhahalmok. A legrosszabb része talán az anyagi függetlenség elvesztése.

De mindent egybevetve, én sikeres embernek tartom magam. Kiegyensúlyozott gyerekeket nevelek. Mindent megadok nekik, amit magam is fontosnak tartok - szeretetet, odafigyelést, törődést, és amiből még így is kevés van: időt. Ha pedig már nem fognak ennyire intenzíven igényelni, újra feltalálom magamat. Ki tudja, lehet hogy majd egyszer mégis meghódítom az ENSz-t.

Röviden és velősen megválaszolva a kérdést: MINDEN. Hogy is van ez?

Sok cikket találni, amikben eléggé riasztóan festik le a háromgyerekes létet, ezzel jócskán kirémítve a frissen harmadik terhes anyukákat. Személyes tapasztalatommal akarom mindezt megcáfolni. A harmadik gyerek úgy, ahogy van, ajándék. Felsorolok (egyelőre) tíz  plusz egy érvet.

• 1. Semmi sem újdonság a babával kapcsolatban. A legtöbb babázással kapcsolatos dolgot már átéltük, semmi sem ijesztő. Ahogy mondani szoktam, kár, hogy rögtön nem lehet a harmadikkal kezdeni a szüléseket. Minden sokkal egyszerűbb lett volna.
• 2. Senki sem beszél bele. A másik óriási bónusz. Kevés embernek van több gyereke, mindenki elismeri, hogy többet láttál, többet tapasztaltál. Másrészt viszont, harmadszorra senki véleménye sem érdekel igazán. Ha neked úgy a jó, hogy  a babával alszol, nem érzed úgy, hogy magyarázkodnod kell. Ha külön szobában érzed úgy, hogy jó, akkor sincs lelkiismeret-furdalásod. A szoptatással  is úgy vagy, hogy lassan már bárhol és bárki előtt előrántod a cicidet. Nem akar enni a baba? Ez sem zökkent ki. Tudod, hogy legkésőbb ötévesen imádni fogja a hasábburgonyát és ketchupot (és Happy Meal-ért fog könyörögni).
  
• 3. A harmadik baba maga a tömény élvezet. A babaillat, a dédelgetés, a dögönyözés, a puha, párnás talpacskák, az a drága fogatlan mosoly. Még a rossz dolgok is. Igen, még a rossz dolgok is egész más ízt kapnak. Hasfájós a baba? Hisz három hónapon belül elmúlik. (És tényleg. Míg az elsőnél a három hónap egy örökkévalóságnak tűnt, addig ez a harmadik babánál egy szempillantás.) Éjszaka felébred és meg kell szoptatni? Csak ránézek és elolvadok a gyönyörűségtől, nem pedig a fáradtságra gondolok. (Két gyerek után a kialvatlanság, fáradtság ugyanis alapállapot.) Sokat van kézen? A harmadikat le sem akarod tenni. Tudod milyen hamar megtanul járni, és már ő fog akar egyedül közlekedni.
  
• 
• 4. A babaholmik, játékok teljes kihasználtságot élveznek. Harmadik gyerek után nemigen marad olyan holmi, ami nem, vagy csak alig volt használva. Nem lett hiába elköltve rájuk az a rengeteg pénz.
• 5. A nagyobbak önállóbbak lesznek. Nem azért, mert úgy akarják, hanem mert nincs választásuk. De ez mindenkinek jó. A gyerek megtudja, mi mindenre képes, az anyuka pedig látja, hogy igenis fel tud az az ovis egyedül is öltözni, az iskolás elő tudja készíteni a másnapi ruháját, el tudja pakolni a tízóraiját, a leckéjét is meg tudja egyedül írni. Sőt, a gyerekszobában rendet is tud rakni, port is tud törölni.
  

• 6. Az ember megtanul szelektálni. Rájön, mi az igazán fontos, a kacatoktól megszabadul. Három gyerek rengeteg helyet foglal. Sok a ruha, a játék, a könyv. Itt már nincs hely a gyűjtögető életmódra. Sőt. Pénzt is csak valóban fontos dolgokra költ, de amire költ, az legyen minőségi és tartós.
• 7. Ha idáig nem hordoztad a gyerekedet (kendőben, csatos vagy más hordozóban), most fogod. Nem valamiféle ideológiából, hanem szükségből. Az élet nem áll meg, a nagyobbak igénylik anyát, a nagyokkal is kell játszani, megfőzni nekik, ebédet adni nekik, kirándulni menni velük, leckét tanulni. A picinek sokáig elég csak anya jelenléte, elég, ha csak érzi őt, megnyugszik a közelségében. Legegyszerűbb az élet tehát egy hordozóeszközzel.
• 
• 9. Ha idáig nem, akkor most mindenképp megtapasztaljuk az apartmanos kirándulásokat. Kevés családi szoba van a hotelekben, általában korán lefoglalják őket, az áruk pedig többnyire elég borsos. Ha az ember kirándul, a saját kényelme és józan esze megőrzése érdekében más megoldást keres, így jönnek a képbe az apartmanok. És ezzel egy új világ nyílik ki. Egészen más élmény egy apartman kényelmében lakni a helyiek között, a helyiek üzletébe lefutni reggeliért. Ha csak párszor is engedünk meg magunknak éttermi vacsorát, akkor is teljesen más tapasztalataink lesznek, mintha a hotel svédasztalánál laktunk volna jól.
• 10. A három gyerek kapcsolata. Végül, a másik dolog, ami teljesen elérzékenyít, az az, ahogy a három gyerek imádja egymást. A nagyok a kicsit, ahogy reggel, ébredés után futnak őt megnézni, iskolából hazajövet első dolguk hozzámenni. És látni azt az őszinte csodálatot, amivel a pici nézi a nagyokat, ahogy tetszik neki a bolondozásuk. És tudni, hogy ha már mi nem leszünk, ők akkor is hárman megmaradnak egymásnak.

• Bónusz: Mint anya, megtanulod a lehető leghatékonyabban kihasználni az időt.  Míg az első gyereknél egy hajmosásra is komolyan rákészültem, addig a harmadiknál a két nagyobb reggeli- és tízóraikészítése, sarki üzletbe elfutás, ebédfőzés, pici etetése, altatása, szoptatása a standard, mellé pedig fakultatívan mindig belefér ez-az. Adjanak három teljes órát, akár bulit is szervezek, háromfogásos ebédet főzök, közben a mosogépet is ki-bepakolom. Közben persze megpróbálok emberi külsőt is ölteni, nehogy már azt beszéljék, szegény asszonyt hogy leharcolja a három gyerek.
  

A Film Europe csatornán egy érdekes lengyel film szögezett a tévé elé a héten. Csak egy részét láttam, de az rendesen felkavart. Adva volt egy szimpatikus, érettségi előtt álló srác rendezett családból. Olyasfajtának nézett ki, amilyent elfogadnék magam is nagyfiamnak. Szabad idejében még dzsúdózott is, és ott történt vele egy szexuális jellegű baleset (a közeli kontaktus miatt elélvezett), és emiatt az interneten halálra cikizték és nevetséges csúfnevet akasztottak a nyakába. Természetesen a suliban is kiröhögték, a gyerek magára maradt. Maradt az internet, mint egyedüli kapcsolat a világgal, ahol rátalált egy őt megértő lányra, aki, mint később kiderült, évek óta nem lépett ki a szobájából és csak arra várt, mikor gyűjti össze a bátorságát, hogy öngyilkos legyen. Mondanom sem kell, a sráccal remekül megértették egymást, a srác mindig hozzá menekült, magáévá tette a lány értékrendjét, megpróbált ő is öngyilkosságot elkövetni...

Tovább nem láttam a filmet, ennyi azonban bőven elég volt, hogy engem teljesen kiborítson. Hogy a cyberbullying és más jellegű zaklatás ellen tényleg senkinek sincs semmi esélye? Bármennyire is törődjön az ember a gyerekével, ez megtörténhet?

Sok-sok cikket találni a témával kapcsolatban, és a tanácsok, amiket az ilyen zaklatásokkal kapcsolatban a pszichológusok adnak, általában a következők: legyen otthon nyitott a légkör, érjük el, hogy a gyerek hozzánk forduljon, vegyük észre az intő jeleket, forduljuk az iskolában egy olyan tanárhoz, akiben a gyerek megbízik, stb. Ez mind szép és jó, de szerintem ez vajmi kevés, ha tényleg baj van.

Elsősorban úgy gondolom, hogy egy tizenéves gyerek ritkán fordul a szüleihez olyan gonddal, hogy őt most folyamatosan leégetik. Tanárhoz meg aztan végképp nem. Gimnáziumi angoltanárként sok témát tudunk érinteni diákokkal, és amikor a zaklatásról beszélgettünk, főképp arról, hogy mit lehet ellene tenni, értelmes, okos diákok mondták, hogy SEMMIT. A szerencsétlen elszenvedőnek egy lehetősége van, hogy kibírja (a diákokat idézem), mert sokkal rosszabbul jár, ha szól, mivel csak egy nagyobb zaklatásáradatot borít a nyakába. (Természetetesen most nem a fizikai zaklatásról beszélek.) Szintén tanárként láttam, ahogy egy kislányt kiközösítettek, és nem tudtam ellene tenni semmit. Nem akart vele ülni senki, nem választották őt párnak, ha rossz választ adott a kérdésekre, jobban kinevették, mint a többieket ha rosszul oldotta meg a feladatot. Most őszintén, mit tehet ilyenkor a tanár? Csoportmunka esetén én jelöltem ki a csoportokat, szolid kislányok közé tettem őt, akik őt elviselték (bocsánat a kifejezésért), a kislány szemében pedig láttam a hálát, hogy megúszta a kínos perceket, ami a kirekesztésével szokott járni. De persze mindez csak a jéghegy csúcsa volt. Azt nem követtem figyelemmel, mi folyik a szünetekben, arra pedig esélyem sem volt, hogy tudjam, hogyan folytatódik a dolog iskola után is, az interneten. Majdnem nagyon rossz vége lett a dolognak, a kislány a vonat elé feküdt, de szerencsére időben megtalálták. Következett a pszichiátriai osztály, utána egy hónapot otthon maradt, majd viszzajött az iskolába (érdekes módon nem akart iskolát váltani). Természetesen foglalkozott a dologgal a tanári kar, pszichológus járt az osztályba, osztályfőnöki órákat tartottak ezzel kapcsolatban. De szerintem annyi minden nem változott. A kislányt azért békén hagyták (nagyon nem szólogattak be neki), de továbbra sem lett barátja és nem akart mellette ülni nagyon senki. És ebben az osztályban is ugyanazt mondták a gyerekek, amikor beszélgettem velük a dologról (ők tizennégy évesek voltak), hogy Szandinak (nem ez az igazi neve) egyszerűen ki kellett volna bírni és kész.

Ha ezeket a dolgokat látom mint tanár, szomorú és kétségbeesett leszek, hogy hová fejlődött ez a világ. De ha mint anya nézem ugyanezt, elönt a pánik, belegondolni sem merek abba, mi várhat ránk, hisz három gyerekem közül a legnagyobb is csak tízéves. És mint minden, a zaklatási módok is csak fejlődnek, egyre szofisztikáltabbá válnak. Egy tizenéves gyerekkel lehetetlen lépést tartani a számítógép használatával - ők mindig előttünk fognak járni a programok és appok világában.  Hogy fogom tudni megvédeni a gyerekeimet? Hogy fogok tudni nekik egy kiegyensúlyozott légkörű kamaszkort biztosítani?