Amikor az első gyereknél a férjem javasolta, hogy menjünk repülővel kirándulni, úgy néztem rá, mint egy gyengeelméjűre. Aztán elmagyaráztam neki, hogy mivel a babakocsira, kiskádra, egy halom játékra, pelenkára, ruhára, vízforralóra, stb. OKVETLEN szükségem van, amíg a gyerek(ek) meg nem nő(nek), más nem is jöhet számításba, mint autós kirándulás. És ha autót szeretne venni, csak olyat vehet, aminek a csomagtartója akkora, hogy legalább négy hulla beleférjen, az a méret elég lesz nekem is.

Ehhez képest a harmadik gyerekre egészen belazultam. Meghívtak minket Amerikába, és a férjem (ismerve a hozzáállásomat) óvatosan megkérdezte, mi a véleményem. Én pedig, igaz, akkor még terhesen, de azt mondtam, hogy hajrá, elvégre a nagyok már elég nagyok, hogy bírják a gyűrődést, a kicsi pedig még eléggé pici lesz arra, hogy vele se legyen gond.

És tényleg, egy egyéves gyerekkel, babakocsival, neki lehet vágni a világnak. Sőt, lehet élvezni is.

A repüléstől féltem a legjobban. Nem magától az úttól, hanem attól, hogy fogja bírni a pici. Mindenkitől, aki nálam tapasztaltabb volt a témában, tanácsot kértem. Az egyik legfontosabb tanács az volt, hogy okvetlen kérjek a repülőtársaságtól bassinet-et, ami valójában egy mózeskosár, amiben a gyerek kényelmesen alhat. Kértünk, kaptunk is, de teljesen szívás volt, mert maga a bassinet ingyenes, viszont a helyért, ahová leteszik fizetni kell, méghozzá ülésenként 25 eurót. Az utazási irodában megkérdezték, hogy kérem-e mind a négyünk számára a spéci helyet, vagy elég lesz csak nekem, de akkor a többbiek valahol máshol fognak ülni a gépen. Hát kértem, azért 9 órát nem akartam egyedül, társaság nélkül utazni, de így aztán 200 eurónkba fájt a buli, mivel a visszaútra is ugyanúgy meg kellett fizetni. Na mindegy, valahogy napirendre tértünk felette, ugye mégis, nem akarhatjuk a kicsitől, hogy egész úton ne aludhasson rendesen, főleg, hogy csak maximum 3 órát bír ébren szegény. Hát, szegény kis fáradt baba, amint felszállt a gép, elaludt, de akárhányszor csak megközelítette  a feneke a bassinet alját, úgy visított, mint akit nyúznak. A negyedik próbálkozás után feladtam, aludt a kezemben, a kezem zsibbadt, mozdulni alig mertem, nehogy felébredjen, a bassinetbe pedig beleraktuk a takarókat, párnákat, sálakat, játékokat, ezt-azt. De végül is annyira nem jártunk rosszul, mert ezt a mózeskosarat mindig a legelső sorba teszik, és ott jóval több a hely, még fel is lehet állni.

A második para a kaja volt. Amerika jó messze van, reggel 6-kor indult a repülőgép, tehát mi éjjel 2-kor indultunk otthonról, hogy időben odaérjünk és két órával indulás előtt a reptéren legyünk. Ehhez hozzáadjuk a repülőutat, na annyit gyerek evés nélkül nem bír ki. Felnőtt se nagyon. Ráadásul még csak pépeset eszik, abból is kizárólag házit. Anyukám hetekkel előtte kezdte a babakaja készítését, megfőzte, befőzte, letesztelte, Lili megeszi-e. Megette. Hurrá! Vihetek neki kaját, csak engedjék fel a repülőre. Az utazási irodában azt mondták, minden legyen 100 mililiterenként csomagolva, és számoljak azzal, hogy mindent meg fog kelleni kóstolnom. Hát kellemesen meglepődtem, mert egyáltalán nem problémáztak, teljesen természetesen felengedték az ennivalót és a babavizet a gépre. Nem kellett megkóstolni, kinyitni semmit sem.

A másik kellemes meglepetés az volt, hogy BÁRHOL, ahol sorakoztunk és megláttak babakocsival, rögtön előrevittek. Sehol sem kellet várakoznunk. A gépre is az elsők között szállítottak fel. Mindenhol. Budapesten, Frankfurtban, New Yorkban, Zürichben.

A nyolc és fél órás út elég jól eltelt. A kicsit fel- és leszálláskor szoptattam, hogy ne fájjon a füle (meg a hazaúton tulajdonképpen egész éjjel), a nagyok pedig jól elszórakoztatták magukat. Néztek filmet, játszottak videojátékokat. Végül is teljesen feleslegesen csomagoltam be a PSP-t, elő se vették, a repülőgép kínálata érdekesebb volt. Lilinek is vittem egy koffernyi holmit - (több) váltás ruhát, hordozót, játékokat, pelenkát, takarót, kekszet, a nagy része ennek is felesleges volt. Amikor nem aludt, akkor legszívesebben az ülések között sétálgatott, ismerkedett az utasokkal. Az út végére a mi szekciónkban már mindenki a nevén szólította.

Miután megérkeztünk New Yorkba, rendesen fellélegeztem, hogy: "Na ezt túléltük", és milyen jól, most már a könnyebbik része következik. De arra nem számítottam, hogy sehol se találok babavizet, és babaételt kapni sem egyszerű. Supermarketben nem találtam, végül egy gyógyszertárban sikerült beszerezni, és az én kényes gyerekemnek valót kiválasztani szintén nem volt egyszerű. Sem olcsó, tegyem hozzá, mert egy kis tasak gyümölcspürét kb. két dollárért vesztegettek. Mivel babavizet TÉNYLEG nem találtam sehol, ezért kénytelen voltam Eviannal itatni őt. Jobb nem jutott az eszembe. Hogy attól-e vagy nem, nem tudom, de lényeg a lényeg, hogy hasmenése lett. Ez volt a következő dolog, amire nem készültem. Vittem én mindenféle gyógyszert, antibiotikumot, lázcsillapítót, hasmenés ellenit is, de nagyoknak. A kicsinek legfeljebb veszek, van ott is patika, igaz? Hja, de amikor kértem probiotikumot egyévesnek, akkor rám néztek, és mondták, hogy olyat itt csak orvos írhat elő ilyen kisgyereknek. Hiába könyörögtem, nem adtak. Végül találtam valamilyen hasfájás ellni cseppeket babáknak, ami szintén tartalmazott probiotikumot, gondoltam, segít az is, hát megvettem. A fizetésnél majdnem elájultam, mert azok a cseppek (egész pici üveg) 38 dolláromba került.

Más különleges dolog nem akadt. A pelenka jóval drágább, mint itt, legközelebb (ha lesz legközelebb), akkor inkább csomagolok az egész időre.

Szóval leteszteltük a nagy utat a kicsivel, és vállalható a dolog, még különösebb kalandvágyó természet se kell hozzá. Kétéves korig adnak nagyon baráti áron repülőjegyet gyereknek, mert addig ölben ül, azt még okvetlen kihasználjuk.