Az éjjeliszekrényekre mindig is úgy tekintettem mint a felnőttek hálószobájának unalmas darabjára, amit mindenki megvesz az ágy mellé. Azért, mert. Mert az úgy szokás. Aztán miután már több mint tíz éve saját hálószobával és éjjeliszekrénnyel rendelkező személy vagyok, megszoktam, sőt beláttam, hogy nem is olyan rossz dolog, ha van hová letenni az ébresztőórát, pohár vizet, ilyesmit.

Ha belegondolok, ugyanez érvényes a gyerekszobára is. Csak a gyerek éjjeliszekrényére esetleg praktikus lehet letenni este a lázmérőt beteg gyerek mellé. Oda kerülhet a bevenni való gyógyszer betegség esetén, a pohár tea. Gondolom én, felnőtt fejjel. Gyerekszemmel is találhatunk azért praktikumot benne. A legújabb Lego minifigura, vagy a kinder tojásban talált csodamütyür  kaphat helyet rajta, amíg le nem váltja őket egy újabb fantasztikus dolog.

Ami a gyerekszobai éjjeliszekrény unalmasságát illeti, hát ez sem törvényszerű. Remek ötleteket találhatunk az interneten, kreatívabbnál kreatívabbakat, még csak nem is nagyobb anyagi befektetést igénylően. Csak a végén nehogy úgy járjon az ember, hogy ilyen jópofa éjjeliszekrényből kéne tulajdonképpen legalább három.

Kezdjük a sort egy sportolóknak valóval. Nemcsak teniszezőknek ajánlom, hisz talán nincs is olyan ember, aki nyáron ne badmintonozna. Sok minden nem fér rá, az igaz, de a legfontosabbnak jut hely.

A következő éjjeliszekrény szigorúan haladóknak! Habár nyilvánvalóan rögzítve vannak a kötelek, kisebb gyerekek szobájába azért nem tenném. Ők párszor biztosan kipróbálnák az eredeti funkcióját is.

Kamasz fiúknak valószínűleg bejön a ládából átalakított éjjeliszekrény. Ha az íróasztal nem az ablak előtt van, oda is felszerelhetjük, ott  nagyon vagány polcrendszert tudunk belőle kialakítani.

Nagyon egyszerű és nagyszerű megoldás az irattartó átalakítása. Egyik nagy erénye, hogy bármilyen színűre festhetjük, színesen ugyanolyan jól mutat.

Ugyanez haladó változatban, ahol több a hely:

Végül pedig egy helyspórolós, egészen minimalista éjjeliszekrény:

képek: Pinterest

Ha kicsi a gyerek, ha nagy, egy krétafalnak mindig van létjogosultsága a gyerekszobában. Mit gyerekszobában? Jól megfér az a konyhában, az előszobában, sőt, akad, aki egyenesen a nappaliba vagy a hálóba is beviszi.

De haladjunk csak szépen sorjában. Mindenki tudja, hogy a gyerekek imádnak rajzolni, firkálni. Ha nagy, függőleges felületen tehetik, még jobban élvezik. Sok kisgyerekes szülőnek van emléke összefirkált falakról, sarkokról, bútorokról, ami az idő távlatából mosolyogtató, átélve azonban egyáltalán nem volt vicces helyzet. Ha a gyerekszobába teszünk egy krétával írható felületet, talán megússszuk a többi összefirkált falat, csak addig kell nagyon odafigyelni, míg a gyereknek megtanítjuk, hogy csak a fekete falra írhat. (Meg aztán nagyon résen kell lennünk a gyanús csöndeknél. De azt amúgy is mindig.) Viszont aki nagyon tisztaságmániás, annak nem ajánlom a lakáson belüli krétázást, ugyanis főleg a kezdeti lelkes művészkedések elég sok krétaporral járnak, a pici krétás praclik pedig, ha nincsenek azonnal megmosva, mindenféle színes, látható nyomokat hagynak az ajtókon, bútorokon, falakon. Nem beszélve az allergiára hajlamos gyerekekről, náluk meg aztán duplán gondoljuk át, megéri-e  nekünk a motorikája és művészi hajlama fejlesztése ilyen áron. Pedig, ha megnézzük a képeket, nehéz nem elcsábulni.

Ha ezeken túltettük magunkat, akkor esetleg elodázhatjuk későbbre is a krétafal-projectünket. Iskolás gyerekek már a falat nem fogják összefirkálni, a rajzok mennyisége sem lesz annyi, mint a kicsiknél, esetleg náluk jól jöhet a krétafal az íróasztal közelében, hogy mindenféle emlékeztető feljegyzéseket tegyenek maguknak, vagy ha megunták, akkor kreatívan kiéljék magukat. Valahogy így:

Ha az előszobában akarjuk kihasználni a krétafalat, akkor nagyobb térre van szükség, de ha rendelkezésünkre áll, világos színnel kombinálva mindenképpen jól fog kinézni.

A gyerekszobán kívül a konyha az a hely, ahol a krétafal megállja a helyét és nemcsak dekorációként szerepel, hanem komoly funkciója lehet. Vezethetjük rajta a család heti programját - különórákat, találkozókat, orvosi időpontokat, a bevásárlólistát, a házimunkák felosztását (különösen veszekedő testvéreknél), vagy csak simán üzenetet hagyhatunk egymásnak. A konyhát amúgy is gyakran takarítjuk, így a krétapor annyira nem fog zavarni.

Személy szerint én a nappaliba vagy a hálóba a krétafalat nem vinném, de a haladóbb szelleműek merítsenek inspirációt az alábbi képekből. Azért nem rossz...

Végül pedig, praktikusan, hogy is juttathatjuk magunkat egy ilyen krétafalhoz? Idáig, ahogy utánanéztem, két megoldással találkoztam. Az egyik a festék, a másik a fólia vagy tapéta, amit felragasztva elég gyorsan meg is kapjuk, amit szeretnénk.

Kisfiúknak is lehet álomszép gyerekszobát varázsolni, nemcsak kislányoknak jár a birodalom.

A babaszobában a fiúknál is megjelenik a baldachin (habár az apukák gondolom erősen tiltakoznak majd).

Mondjuk azt én is nehezen tudom elképzelni, hogy egy fiú csak úgy szó nélkül belemenjen egy ilyen variációba, főleg, hogy ez a "baba" már nagy ágyban alszik. Valószínűleg a baldachint lányosnak fogja tartani és nem járunk sikerrel.

Ha viszont a baldachint indiánsátorral helyettesítjük, biztosak lehetünk benne, hogy mindenki - gyerek, apuka, nagyszülők és mi egyformán lelkesedni fogunk. Ami a színeket illeti, maradhatunk a halvány, nyugtatóaknál, de a merészebbek próbálkozhatnak karakteresebbekkel is.

Úgy, mint a kislányszobáknál, itt is érvényes, hogy a fiúszoba is legkésőbb a gyerek két éves koráig marad eredeti elképzeléseink szerint. A kétévesek ugyanis Villám McQueen-be, a háromévesek Spidermanbe, az ötévesek és nagyobbak Batmanba, Ironmanbe vagy a többi szuperhősbe szerelmesek, őket akarják viszontlátni a szobájuk falán és/vagy a textileken. Lehet próbálkozni eredeti megoldásokkal, elképzelhető, hogy meggyőzzük a gyerkőcöt.  Ilyesmikkel például:

http://pidaboo.blog.hu/2017/03/02/gyonyoru_kislanyszobak

Tíz év férfiuralom után a házban megszületett a lányom, ejött az idő, hogy kislányszobát rendezzek be neki. Sose voltam az a rózsaszín lelkű fajta, így most sem rózsaszín babaszobában gondolkodtam. De ahogy körülnézek az interneten, mostanában nem is ezt mutatják a trendek. Mindenfelé a lágy, pasztell színek dominálnak.

Ami feltűnt, az az, hogy majdnem minden cuki kislányszobában található baldachin, de nem az ágy fölött, hanem a plafonról lóg, hogy lehessen benne kuckózni. Vagy ha nem baldachin, akkor indiánsátor. Gyönyörű. Kísértést is érzek, hogy mi is tegyünk ilyet, de azért marad a józan ész. Ismerem magam annyira, hogy azt havonta mosni (sőt vasalni!) biztos nem fogom, egy hónap alatt pedig ennyi anyag rengeteg port beszív. Ennek azért mégse tenném ki a gyerekem, de azért egy kicsit lehet gyönyörködni bennük.

Ami még közös a babaszobákban, hogy a bútor teljes mértékben minimális. Egy gyereknek egy ágyikón kívül sok mindnere szüksége nincs is, mackómintás, aranyfogantyús bútorra semmiképp. Az egész szoba hangulatát a kiegészítők, a textilek, a fal színe adja meg, ezek pedig a legegyszerűbb bútorral mutatnak jól.

Viszont a fal! Azzal lehet játszani. Nagy felület, viszonylag kis befektetés, és máris álomszép lesz az a szoba.

Szerintem a a nők többségének egyik álma egy ilyen babaszoba berendezése. Egy gond van csak: sok idő nincs a szoba megálmodására. Addig kell cselekedni, amíg a baba pici, mert gyerekek gyorsan nőnek. Egy hároméves már simán megmondja, hogy neki ilyen vagy amolyan függöny vagy ágytakaró nem kell, mert nem tetszik. Ilyen csúnya szürke falat ő nem akar (habár gyönyörű azokkal az arany-fehér pöttyökkel). És azért a józan és keretein belül az gyerek nézetét is figyelembe kell venni, elvégre ő fogja használni. Aztán minél nagyobb az a gyerkőc, annál több színes, hangos műanyag borzalmat (bocs: csodás és nélkülözhetetleneket) kap ajándékba, És ezzel vége is a színek harmóniájának, a rendnek, a minimalizmusnak. Kénytelen lesz mindenki beszerezni tárolókat a játékoknak, de valahogy a játékok mindig egy-két lépéssel a tárolok előtt járnak. Tehát munkára fel, ha még élvezni is szeretnénk a megálmodott kislányszobát!

Kevés toleránsabb embert ismerek, mint a barátnőmet. Teljesen laza, felőle aztán tényleg bárki azt tesz, amit akar, őt nemigen hozza ki semmi a sodrából.

Barátnőm nem vallásos, a gyereküket meg se keresztelték. Amikor a gyerek iskolába ment, mégis hittanra íratta be, két okból kifolyólag. Az egyik a széles látóköréből adódott - úgy gondolta, a biblia ismerete hozzátartozik az alapműveltséghez, a másik meg prózai - oda jártak a gyereke barátai, a gyerek is így akarta.

Aztán, mert ugye nemcsak a rossz példa ragadós, ez a nem vallásos családban felnövő gyerek (kis kilencévesről beszélek), elhatározta, hogy szeretne elsőáldozó lenni, éppúgy, mint a többi haver. Igaz, ezt kicsit megkésve döntötte el, de mégis, eldöntötte. Az anyuka, mint már említettem, szuper széles látókörű, elkezdte őt vasárnapi misékre hordani. Sőt, még a péntek délutáni foglalkozásra is elküldte egy rokon nagylánnyal (ahová mi szeptember óta nem jutottunk el). Hát ez volt a baj.

A foglalkozást vezető pap amikor meglátta, hogy a gyerek kevés misén vett részt, (értsd: kevés begyűjtött aláírást tudott felmutatni), bepipult, megijesztgette, hogy pokolra jut az anyjával egyetemben, mert hanyagolják a vasárnapi miséket, és ott fognak égni az idők végezetéig.

Hát könyörgök, micsoda ember az ilyen? Nem örülni kéne, hogy egy újabb kis lelket tudhat majd a katolikus egyház a magáénak? Ez az ember pap, aki elméletileg az emberek lelki támasza, aki vigaszt, tanácsot ad? Ezt tiszteljük? Akinek csak a rohadt aláírások a fontosak és az orránál tovább nem lát? Mert persze lehetne mondani, hogy a kisfiú is megmagyarázhatta volna a bizonyítványát, de azért ha elképzeljük a szitut, világos, hogy a gyerekeknek a pap kirohanásával szemben nemigen volt se esélye, se lehetősége, se bátorsága. Így csak bőgve hazament, rettegve, hogy anyukája és ő a pokolba kerülnek.

És akkor most mi, "rendesen" megkeresztelt, bégető tömeggel menetelő többiek, nyugodt lekiismerettel elmegyünk majd az elsőáldozásra, amin majd ez a kisfiú lehet, hogy nem vehet részt. És senki sem fog merni beszólni a papnak, hogy nézzen már kicsit magába, hogy ne csak a felszín alapján ítéljen. Mert mindenki a saját kisgyereke elsőáldozásán fog aggódni. Fuj.

Nagyon helyes módon, egyre több leendő anyuka tartja fontosnak a szülésre való felkészülést. Ha megkérdezzük a nagymamánkat, ő csak mosolyogva fogja a fejét csóválni, ő még felkészítés nélkül is tudott terhes lenni, és meg is tudta szülni a gyerekeit. De ezek a mai fiatalok! Terhestornára, kismamajógára, terhesúszásra járnak, és még ki bírja követni, mi mindenféle felkészítésre.

Jó dolog is ez, mindenki kiválaszthatja azt, ami hozzá a legközelebb áll, ahol a legkomfortosabban érzi magát. Meg aztán ami anyagilag belefér, mert ott is van mindenféle, különben is, annyi mindenre kell a pénzt költeni terhesen. Vanak a vitaminok, a terhesruhák, az ember készülődik a babára, sok-sok mindent kell beszerezni. Aztán a leendő babának pedig majd mindenből a legjobbat akarja az ember adni. És ez így marad később is. Inkább saját magától vonja meg az új cipőt, felsőt, kabátot, mert a gyerek kinőtte az övét, és különben is, most épp akciós és cuki és olyan édes lesz benne...Szóval megadunk mindent. Mindenből a lehető legjobbat. Cipőből szupináltat, ruhából divatosat, csakis organikus gyapotból készültet, kajából természetesen bio minőséget.

De miért csak a szüléssel kezdődik ez a megszállottság? A szülés előtt, a terhességnél még miért nem ennyire körültekintő az anyuka? Miért a szimpátia a fő faktor a felkészítés kiválasztásában?

A terhestornánál a legfontosabb faktor a hozzáértés, a szakmai háttér. Okleveles terhestorna-oktatói tanfolyamot csak okleveles szülésznő végezhet el, és ez így egyben máris garancia a minőségre. Egy szülésznő tudni fogja, milyen gyakorlatot hányadik héttől megengedett/ajánlott végezni, mit tilos, de valószínűleg több mindenben tanácsot is tud adni. El tudja mondani, mi várja majd az ember lányát a szülőszobán, mire számítson a szülés után. Saját tapasztalatból tudom, ha felkészülten megy az ember szülni, tudja, mi vár rá, sokkal könnyebben fogja venni az akadályokat.

Ezek a mindenféle kismamajógák, úszások, szeánszok, anyák leszünk klubok ezt a szakmai hátteret nem adják meg. Tisztelet a kivételnek, de sok olyan kismamacsoport van, ahol valaki fellelkesül a saját terhességén, kicsit utánaolvas a dolgoknak és beindít egy hasonló kezdeményezést. Az lehet, hogy a többi terhesnél informáltabb, de azért ez még messze van az igazi szakmai ismeretektől, nem beszélve arról, hogy egy terhességnél olyan nagy a komplikáció esélye. Melyik tudatos anyuka mer bevállalni egy nem hozzáértő által vezetett tornaórát, legyen az bármilyen kíméletes?

Már a terhességnél törekedjünk a minőségre, és ne elégedjünk meg annyival, hogy járunk tornázni! Nézzünk alaposan utána, ki vezeti a tornát! Elvégre itt, ha rosszul sülnek el a dolgok, nem intézhetjük el egy vállvonogatással. Itt életről van szó. Már itt adjuk meg a gyerekünknek a legjobbat!

A múltkor elmeséltem, hogy számomra fontos, hogy olvasson a gyerekem, sőt, élvezze is. Így vannak ezzel a magyartanárok is, ők is ugyanezt akarják, habár számukra az élvezeti faktor annyira nem számít.

Igen, a kötelező olvasmányok következnek. A fiam még csak harmadikos, de már adtak nekünk egyet, amit egész komolyan kell feldolgozni. Azért a többes szám, mert egy ilyen komoly munkára szerintem egy alsó tagozatos kisgyerek segítség nélkül még nem képes (legalábbis az enyém biztos nem). Minimálisan a könyv olvasását be kellett ütemezni, hogy a deadline-ig győzze, és az egyes fejezetek után közösen átnéztünk minden fejezethez tartozó feladatlapot, nehogy kimaradjon valami, vagy az esetleges hibákat kijavítsuk. Röviden, megint a szülő is kapott leckét.

Az első kifogásom a kötelező jelleggel van. Ami muszáj, azt senki se fogja örömmel csinálni. Hiába ad a tanító néni tök jóindulatúan szuper könyvet, amit egyéként, mielőtt kötelező lett volna, már többször felolvastunk. Feladatlappal és deadline-nal erre a könyvre is haragudtunk. Pedig szegény könyv nem tehet semmiről.

Én ezt nem igazán értem. Mit akarunk elérni ebben az iskolarendszerben? Azt, hogy a gyerekek olvassanak, ráadásul önként és szívesen, vagy meg akarunk velük ismertetni bizonyos műveket? Mert ez két teljesen különböző dolog. Irodalomórán nyugodtan tanítsák meg velük részletesen a Pál utcai fiúkat, az Egri csillagokat és társaikat. Szerintem is fontos, hogy ismerjék ezeket a műveket. De azért nem történik tragédia, ha nem olvassák el az első betűtől az utolsóig. Ha elolvasnak belőlük elég JÓL MEGVÁLASZTOTT részletet, az akár a könyv olvasását is kiválthatja, mégis elmondhatják, hogy ismerik a művet. Elképzelhető, hogy az irodalomtanításban is elmondható, nemcsak a divatban, hogy a kevesebb néha több. A rengeteg felsorolt, felületesen megtanított író a gyerekek 90 százalékának felesleges. Bemagolják az órára és utána elfelejtik.  Akiket meg majd érdekel, azok úgyis utánanéznek, ha még marad rá erejük ebben az iskolarendszerben.

Ha meg azt szeretnénk elérni, hogy élvezzék az olvasást, akkor miért nem választhatják ki maguk, hogy mit olvassanak? Működhetne így is. Barátnőm fia csak azt a feladatot kapja, hogy olvasson valamit, aztán azt hozza el és mutassa be. Ha egy osztályban az összes gyerek elolvas valamit és elmesélik egymásnak, akkor valószínű, hogy másoknak is megtetszik a bemutatott történet. És erre a magyaróra elég jó platform, ugyanis nem hiszem, hogy az olvasó gyerekek egyébként a nagyszünetben könyves élményeikkel dicsekednek (mivel már úgyis utálnak olvasni, mert a kötelezőket rágják.)

Nem azt mondom ezzel, hogy ne olvassanak Pál utcai fiúkat. Olvassák el azt is, de akkor ne csak úgy vágják hozzájuk feladatként, hanem dolgozzanak vele közösen. Annak idején, amikor én voltam ötödikes, nekünk minden péntekre el kellett olvasni egy fejezetet belőle, és a pénteki magyaróra részeként közösen megbeszéltük. Így szinte mindenki elolvasta, mert a tempó győzhető volt és ciki volt, ha valaki nem tudott hozzászólni. Lehetne így is.

Gyerekkorom óta szeretek olvasni. Még gyerekem se volt, én már eldöntöttem, ha lesz, ő is fog szeretni olvasni. Aztán megszületett az első, és elkezdődött a project. Fiam másfél éves korától minden este esti mesét kap, és míg csak egyetlen gyerek volt, addig még délutánra is kiutaltam egy kis könyvlapozgatást, mondókázást, ilyesmit. A mesék, könyvek szeretetét így sikerült is elérni, egész kis koruktól a gyerekek örömmel járnak könyvesboltba, és a leghatékonyabb fenyegetés nálunk, ha valamelyik gyerek rosszalkodik, így szól: "Nem lesz esti mese!" Eredménye is hamar volt a dolognak, kétéves korára a két fiú mondatokban beszélt, és, már amennyire ilyen kicsiknél ilyet lehet mondani, választékosan is.

Aztán jött a következő lépcsőfok: az önálló olvasás. Hát ez már nem ment olyan egyszerűen, mint ahogy nagy naivan elképzeltem. Mert ugye minden okos és "hozzáértő" azt mondja, ha a gyereknek felolvasnak, ha látja a szüleit olvasni, előbb-utóbb ő is olvasni fog. Ez pontosan így is volt ovis koráig, míg olvasni nem tudott. Addig sokat ült a kedvenc könyvei fölött és "olvasott". Aztán elsős lett, és elkezdte utálni az olvasást. Kellett gyakorolni, sokszor kijavítani a félreolvasásokat, és magától soha, de soha nem ült könyv mellé olvasási céllal.

De én nem az a fajta vagyok, aki könnyen feladja, ha valamit a fejébe vesz. A gyerek szeretni fog olvasni, ha akarja, ha nem. És nem adtam fel. Első lépésben gyakoroltunk. Elég sokat, mert sokat félreolvasott. Felcserélt betúket, szótagokat, volt itt minden. Segítségül hívtuk a Gőgös Gúnárt, az Olvasólétrát, a Tökmagokat Afrikában, amit el tudtam érni. Akkor is utálta és nyafogott. Közben persze minden este áhítattal várta a mesét, ami már nem is mese volt, hanem regények, ment a Rumini, a Gézengúz nagyi, A Négyszögletű Kerek Erdő és társaik. Valahogy úgy nézett ki az egész, hogy amit ő élvezettel hallgatott, az már a tízévesek kategóriája volt, de olvasásnál maradtunk az oviszinten. Ezt kellett valahogy összehozni.

Mint már említettem, nem adom fel könnyen, ha nagyon akarok valamit. Harmadikos korára sikerült is. Sikerült megtalálni a megfelelő könyvet (könyveket). Azóta Nógrádi Gábor a kedvenc szerzőnk, lelkes vásárlóivá váltunk. A Gyerekrablás a Palánk utcában megtörte a jeget. Karácsony óta elolvasott a gyerek 3 regényt, ami, ha azt vesszük, hogy fiú, szép eredmény. (Most veregetem a vállam.)